Humán labor

A mai bejegyzés kicsit...rendhagyó lesz. Valahogy úgy kezdem el, hogy nem tudom igazán, hogy mi is lesz a vége, vagy a közepe vagy úgy egyáltalán. :) Száguldoznak a gondolataim és kicsit olyan ez, mintha egy éppen formálódó festményt kéne elemeznem, de azt hiszem valahol az élet is pont ilyen...

Hát lássuk. Milyen is volt ez a mai nap... pörgős... ez biztos... meg is áztam...de fontos ez? Nem? Akkor mire föl ez a visszatekintés? Csak afféle agytorna? Trenírozás? Tudom-e mi történt ma vagy tegnap vagy egy éve vagy úgy egyáltalán az életemben? Fontos volt, ami történt? Mi ez? Talán valami számadás?   Igen is meg nem is... 

Néha fontos, hogy áttekintsük a dolgokat. A napot, az életet vagy akár egy-egy életszakaszt. A kiindulópontokat és a csomópontokat, ahol fordulhattunk volna jobbra is meg balra is. Néha fontos ez, mert segít újratervezni, ha kell, de segít a pályán is maradni… A játéktérben!

Miközben e sorokat írom, kiszórom a gondolatmorzsáimat, mint a gyermek az üveggolyót és játszom velük, ide-oda tologatom őket, mire egyszer csak játék közben rájövök valamire… a kölcsönhatásokra…arra, hogy ha egyik az golyó (gondolat) meglöki a másikat, akkor az hatással lesz a másik golyóra vagy golyókra (gondolat(ok)ra) és így tovább…és még milyen hatással! Mert út közben a golyók mindig kicsit más elhelyezkedésben látszanak s így a golyók és a hatásaik is mindig másnak tűnnek. Talán...ilyen ez az írás is… sok-sok apró mozzanatot próbál a helyére tenni… miközben az egész csak egy játék… az épp aktuális tapasztalatokkal.

Ma valaki nagyon meg akart érteni...Tisztelet és köszönet érte! Megpróbált szétszedni és összerakni - segíteni. De valahogy valahol, valami hibádzott. Mégpedig... az az ÉN, aki mindezt szemrebbenés nélkül, de főleg elvárások nélkül végig tudta vagy akarta volna nézni. Humán labor volt ez a javából és szerintem egyikünk részéről sem a várt eredményt hozta. Nagy tanulság ez! S már megint itt vannak az előző bejegyzésekben már emlegetett ELVÁRÁSOK. Igen, így nagy betűvel, nagy jelentőséggel! Legalábbis...így indulunk. Mert hát mindig mindenki vár ...valamit. Jelen esetben a legózó fél azt várta, hogy hagyom magam pakolgatni, én meg azt, hogy úgy rak össze, ahogy én szeretném, amilyen az én képzeletbeli leírásomban szerepel. De nem ez történt. Helyette történt valami más...ön- és helyzetfelismerés. Részemről... és gondolom - remélem - részéről is. Különben a dolog elég féllábas lenne. 

Az alaptézis az volt, hogy van egy probléma, amit meg kell oldani, de a megoldókulcs hiányzik. Istenem hányszor van ilyen! És mi várjuk...várjuk a megoldást, a tanácsot, a nem is tudom mit. Várjuk, mint a Messiást. De az csak nem jön. Nem jön, mi pedig keressük, nem egy helyen, de száz helyen...ám a megoldás egyszerűen nem akar felbukkanni. Mi meg egyre feszültebbek leszünk, egyre gyanakvóbbak, egyre ingerültebbek. Mint mikor nem találjuk a kulcsunk és már százfelé megnéztük. Itt is, ott is, amott is, ismerős helyeken és teljesen abszurd helyeken is, de az a fránya kulcscsomó csak nincs meg. Hát most is valahogy így kezdődött... Én pedig csak arra vártam, hogy valaki szépen leültessen, nyugodtan és azt mondja, hogy: "Nyugi, nincs semmi baj. Meglesz az a kulcs. No para" vagy annyit, hogy "Nyugi, teljesen normális, ha most dühös/szomorú/csalódott esetleg túl elszánt vagy! Ez a Te helyzetedben tök normális! Igenis jogod van ezekhez az érzésekhez! Teljesen megértem! A helyedben én is pont így éreznék! Nyugalom! Nem ítél meg senki. Nem ítél el senki! Légy nyugodtan dühös/szomorú/csalódott stb. hisz elvesztetted a kulcsod...majd meglesz...lehet, hogy csak akkor, mikor épp már úgy érzed nincs rá szükséged vagy mikor már pont le is mondtál róla, de meglesz!" De ezt nem mondta senki. Helyette jött a kritika. És értem én, hogy néha a delikvenst kőkeményen le kell küldeni a mélybe, hogy ott találja meg magát. Értem én, hogy a szakadék alján ott van egy trambulin, ami feldob, értem én, hogy pokolra kell menni, ha egyszer (jó) dudás akarsz lenni, és persze tudom én, hogy mindennek oka van, de na… akkor is… bevallom… mást vártam. Nem tudom többet-e, adekvátabbat-e vagy újabbat-e… de talán… a legjobban mégis valóban ez utóbbi hiányzott. Az új infó, ami még nem volt meg, amitől minden más színben tűnt volna fel, amitől minden átrajzolódhatott volna. De valahogy… ez is elmaradt. Persze 34 évnyi önelemzés és megrögzött önreflexió után miért is várnám, hogy bárki két perc alatt megismerje mindazt, aki és ami vagyok, sőt, jobban ismerje? Nyilván nincs ilyen és nem is lehet. Minden és mindenki kapcsolódásaiban éppen újrafelfedezi egymást és magát. Ilyen ez. Persze… tudom… csak ugye megélni … néha nem olyan kellemes. Főleg ha feszít… az a bizonyos érzés, hogy hiányzik a kulcscsomó… ;) És hiába tudom, hogy a feszítő érzést MINDIG óvatos figyelemmel kell kísérni, mert minden esetben TÚLZÓ, de azért megvallom, nehéz megfékezni ilyenkor a lovakat. Főleg ha az ember már sok kísérletet tett és nem akar újra a járt utakon haladni, azokon, amelyek nem vezették el eddig sem a megoldáshoz…

Akárhogy is vártam hát a megoldást, nem jött...az a bizonyos gyújtópont…elmaradt. De mégis történt valami váratlanul jó, valamiféle rejtett ajándék a helyzettől. Mégpedig az, hogy minden eddiginél tisztábban döbbentem rá, mennyire könnyen el tudom engedni a görcsös keresést, ha a másik felé fordulok – megértéssel. Ha megengedem Neki, hogy ne tudja a megoldást. Ha megengedem magamnak, hogy ne tudjam meg a megoldást. Hűha… durva tanulság ez és meglehetősen drága is volt, de hát van, aminek meg kell fizetni az árát. Néha a tapasztalatnak…

Mert hát a görcsös keresés is csak egy szitu, amiből ki lehet lépni pusztán egy DÖNTÉSSEL. Ennyi az egész. Ilyen egyszerű. Persze ehhez kell az erős tudati kontroll is nem tagadom. Sokaktól hallom, hogy úgy lehet lazábbnak lenni vagy legalább kevésbé görcsösnek, ha nem gondolkodod túl a dolgokat és kiengeded az érzelmeidet, de én ezzel nem tudok teljes mértékben egyetérteni. Az erős érzelmeknek nem véletlenül kell erős tudati kontroll, mert lazának lenni igenis lehet pusztán döntésből. Nekem… ez a tapasztalatom. De kontroll nélkül kiengedni adott esetben a frusztrálódott sárkányt… hát nem tudom :) Valahogy nem tűnik szimpatikus megoldásnak. Azt hiszem nem volt véletlen, hogy anno a sci-fi műfajból ismert hegyesfülű teremtmények, akik eszükkel s racionalitássukkal tűntek ki társaik közül mély érzelmekkel is rendelkeztek…egész pontosan sokkal mélyebb érzelmekkel, mint az emberek… sci-fi rajongók nyilván belőtték már, hogy kikre is gondolok… elég, ha annyit mondok: Spock? :) 

Persze tény, hogy a lazaság melletti döntés nem ugyanaz azzal, hogy az ember ezen gondolkodik, sőt.  :) Valóban lehet egy problémát túlpörögni, túlgondolkodni. S ez VALÓBAN nem szerencsés. Ha jön a feszítő érzés, nagyjából biztos lehetsz abban, hogy fájdalom követi és csak körözni fogsz valós megoldások nélkül. Ebben van igazság. Lehet egy lefelé tartó spirálba kerülni, de éppúgy át lehet a spirál másik oldalára szállni és fel lehet lépcsőzni a másik vonalon… Csak tudnunk kell, hogy épp hol tartunk. Néha, ennyi is elég. És néha ennyi se kell. Mert ha nem is tudjuk, hol tartunk, a spirálnak van vége… és legkésőbb ott, lent, a mélyben, újra tudjuk értékelni a helyzetet…mert a lent, akárhogy is, az egyik legszilárdabb talaj. Remekül el lehet róla indulni … s ha még trambulint is találsz, akkor meg aztán végképp meglelheted a megoldást, amikor könnyedén és gyorsan nézhetsz körül fenn…és ha pillanatokra is, de láthatod a helyzetet egy másik szögből, valahonnan sokkal feljebbről…ahonnan már nem is tűnik olyan veszedelmesnek a helyzet…

Én ebben hiszek és ugyan mi más számítana, mint a hitünk? Mert végtére is azt teremtjük meg, abban élünk, amiben feltétel nélkül hinni tudunk. Az válik a mindenkori igazságunkká, amiben hitünk szerint meg tudunk nyugodni. (Az lesz az igazságunk, amiben egy-szerűen meg tudunk nyugodni.)

A hitünk alakítja környezetünket, illetve a környezetünk felé mutató észlelésünket s a környezetünk alakít minket. Hatunk önmagunkra mások által és önmagunk által. Azt látjuk viszont, amiben hiszünk. Ha kicsiny a hitünk hát arra kapunk visszaigazolást, hogy ez így van: a világban nincs senkinek elég hite. Ha azt hisszük, hogy ebben vagy abban jók vagy rosszak vagyunk, akkor erre kapunk majd megerősítéseket. Ha pedig bizonytalanok vagyunk, a külvilág bizonytalanságunkat fogja tükrözni egy sor egymásnak ellentmondó, elbizonytalanító tényezővel vagy épp sokféle tanáccsal. S ez egészen addig megy így, amíg az összes tudat alatti program nem esik le nekünk… amíg mindez nem szúr szemet nekünk, hogy minden, de az égadta világon minden belőlünk indult ki…És ezt a dolgot bizony nem lehet kikerülni, mert a tapasztalat visszapörög, mint a bumeráng és folyton mindenhol és mindenkitől a meg nem tanult leckéket fogjuk pepitában viszontlátni. Ollé!

Úgy gondolom, úgy hiszem, s e hitemben azt hiszem megingathatatlan vagyok, hogy egy tanár azért lesz végül tanár, mert szeret tanulni, mert megismerni vágyja azt, amit tanít és a tanulóit tanítva egyre mélyebb szinten meg is tanulja a szeretett tárgyat. Azt hiszem, hogy a gyógyító maga is gyógyulásra vágyott magának vagy másnak és mások gyógyításán keresztül gyógyítja a saját vérző sebeit. Azt hiszem, hogy minden, de minden foglalkozásnak van ilyen és ehhez hasonló áthallása.

S aki gyógyít, az megtanulja, alázattal – mert máshogy tanulni nem lehet… - hogy a páciense is az ő teljességét szolgálja!

A páciens meg időnként megtanulja, hogy úgy tart tükröt a gyógyítónak, hogy megmutatja saját magának, hogy hogyan is kell meggyógyítani saját magát és a helyzetét. Mert megtudja, megérti, felismeri mire vágyik. A tudatalatti provokál… helyzetet, feszültséget, érzelmi töltést, megrendezi a jelenetet, leosztja a szerepeket és végigjátssza a tikos forgatókönyvet, ami végül is egy nem várt konklúzióhoz vezet… Hát ilyen ez…néha… gondolom. Most… legalábbis…ilyen volt.  :)

S kit tudja mi sül még ki ebből…e szavak talán tanítanak, s az jó, mert akkor azt jelenti, hogy nem csak én tanultam. E szavak talán enyhet adnak s az jó, mert akkor nem csak én enyhültem meg általuk. Lehet, hogy mindez nem így van, de Te, ki ezeket a sorokat olvasod … lásd, halld meg és használd! Tanulj belőle! Dobd el ha nem kell, de azért figyelj rá, mert az ember néha abból is tanul, amiről azt hiszi, ostobaság. Csak épp máshogy és mást tanul meg az ember abból, amit ostobaságnak tart és máshogy tanul abból, amit bölcsességnek nevez. Ha mindezt ostobaságnak tartod, akkor lehet, épp azt tanultad meg magadról, hogy Te is tudsz jó vagy jobb lenni nálam, hogy képes vagy jobbat írni pl., mint amit olvastál tőlem… vagy talán azt tanulod meg önmagadról, hogy milyen jól fel tudod mérni a lényeget és milyen jól ki tudod szűrni a számodra hasznosat vagy haszontalant. Esetleg ráeszmélsz, hogy hogyan és miért reagálsz úgy, ahogy reagálsz az adott dologra. Vagy megtudod, hogy miért pont azt az embert kell tanítanod vagy gyógyítanod, akit és miért pont arra, amire… hogy mit üzen Ő és a helyzete Neked…

Önismeret, na látod, már megint az önismeret…untig. :) Mert hát ez a lényeg mindig és mindenhol,  nemde? Ezt tanuljuk életünk minden percében, órájában és napján. Talán tényleg nincs olyan, hogy tévedés, mert a tévedésekből vagy a negatív tapasztalatokból ismerjük meg valóban magunkat és egymást… a korlátainkat és a lehetőségeinket, amelyeket a korlátaink átugrásával teremtünk, hogy aztán újabb korlátokat lássunk magunk előtt, amiket ismét átugrunk… és így tovább. :)

Az élet folyamatosan tanít. Tanít arra, hogy rózsaszín szemüveg nélkül, pőrén, de csodálatosan lássuk magunkat és egymást – egymáson keresztül. És azt hiszem muszáj hinnünk, hogy jók vagyunk és jól vagyunk, mert akkor jól leszünk és jók leszünk: könnyedek és lazák.

El kell feledkezni arról, hogy mit nem tudunk, mert ha azon pörgünk, hogy mit kell megoldani, egész életünkben csak a problémák tengerét fogjuk megteremteni magunknak még akkor is, ha úgy hisszük, épp jobbá varázsoljuk a világot azzal, hogy minden sarkot igyekszünk levédeni.