Ego eszközök: unalom, elvárások, automata.

Az unalom pusztító. Az unalom a legborzalmasabb dolog a világon. Nem arról "beszélek", hogy nincs mit csinálni - mert mindig van mit csinálni: bevásárolni, főzni, takarítani, számlákat befizetni, dolgozni, TV-zni, unatkozni :) stb. -, hanem arról a hiányról beszélek, mikor úgymond automatikusan cselekszel, mikor futod a köreidet a megszokott mókuskerékben (ld. automata) és nem érzed, hogy ÉLSZ, mikor nem vagy benne a flow-ban (Csíkszentmihályi után szabadon). Mikor elvárások hálójában vergődsz és azért csinálsz valamit, mert azt mondták, hogy az úgy jó... DE ki mondta ezeket és miért? Mikor? Milyen körülmények szülték meg a tanácsokat vagy a szabályokat? Mi a forráskód? Tulajdonképpen mit is követünk mi automatikusan, félvakon? 

Látjuk-e magunkat igazán? Benne vagyunk-e a saját áramunkban? Érezzük-e igazán, hogy élünk? 

Vajon mikor jutott eszünkbe utoljára, hogy - adott esetben - minden ránk szegeződött szem ellenére is felszabadultan nevessünk, kacagjunk, énekeljünk vagy táncoljunk???

Pedig ...ezt keressük...a merszet magunkban mindehhez...valójában érezni és élni akarjuk a flow-t, mert mikor benne vagyunk az élet áramlásában, akkor magunk is ÉLünk, akkor szívvel-lélekkel, a hozzáférhető teljes agykapacitásunkkal, minden sejtünkkel együtt, teljes erőbedobással (de szinte fáradtságérzet nélkül) adjuk oda magunkat valaminek  - ezzel tulajdonképpen megszentelve az adott cselekvést és magát a dolgot, amiért cselekszünk.  (Figyeljünk: odaadás...erről van itt szó..odaadás, amit megelőz, az elfogadás. Az elfogadása a helyzetnek, az életnek, az embereknek, a mindenségnek, de legfőképpen annak a lehetőségnek, hogy igenis a számunkra legjobb fog velünk megtörténni!)

Az unalom az élet megélésének teljes hiánya. Maga a fásultság, ami egészen a most "divatos" depresszióig és elszánt, módszeres önpusztításig fajulhat. Erről van itt szó...de ugye tudjuk, hogy az unalom, a hiányérzet pusztán elterelés? Elterelés a valódi cselekvéstől? Tudjuk ugye, hogy ez csupán egy ego-eszköz? Egy bűvésztrükk, amelyben ál-cselekvést végzünk és ál-gondolkodunk pörögve saját középpontunk körül értelmetlenül, akár maga a szamszára (az újjászületések létkere)? Ugye tudjuk? Vagy mégsem? Nem lenne vajon jobb, ha olyan cselekvéseket végeznénk, amelyek motiválnak és feltöltenek? Amelyek közben nem gondolunk az este aktuális TV-műsorra vagy az ebédünkre? Amelyek mellett mellékessé (vagy külön bónusszá) válik az, hogy épp milyen számot adnak a rádióban vagy milyen filmet a moziban, mert tudjuk, hogy amit épp csinálunk, az sokkal izgalmasabb? 

(Bocs a médiától, de lássuk be, legtöbb műsorukkal - tisztelet a kivételnek - az elterelésből élnek, melynek egyetlen célja, hogy az ember ne gondoljon bele abba, ami fáj neki belül... és hát ugye...tudjuk, hogy jól csinálják és nem vitatom, hogy a jelenlegi helyzetben megvannak a szórakoztatásnak a jó hatásai is  - pl. fájdalomcsillapítás azok számára, akiknek még sok, hogy belenézzenek életük tükrébe -, de a tény, ettől még tény marad.)

Záporozhatnak ránk a kérdések, a műsorok, az elterelő taktikák, de Mind tudjuk, mert legbelül nagyon is jól tudjuk - hogy valójában arra vágyunk, hogy fontosnak érezzük az életünket, hogy azt érezzük, hogy amit csinálunk, az mindennél izgalmasabb. Mind azt akarjuk, hogy az, ami bennünk, körülöttünk és általunk történik, az sokkal jobb és élvezetesebb legyen, mint bármi, amit kívülről elénk tálalhatnak - legyen az bármilyen előre csomagoltan csábító, izgalmas vagy vágykeltő. Mert tudjuk, hogy ami bennünk zajlik, az a mi valóságunk, mert rólunk is szól, nemcsak a külső körülményekről, a marketingről, a cégek rövid-és hosszú távú céjairól vagy a pénzről. Mert mikor felfeded magadban azt a mindig hozzád tartozó erőt, amit mindig is ki akartál magadból engedni, - amiért tulajdonképpen erre a világra születtél és amitől Te egyedi vagy, különleges és megismételhetetlen, - akkor vagy igazán önmagad!

Mindenki szeretné azt érezni egyszer, hogy igazán elismerik. Valaki jobban, valaki kevésbé persze - attól függően, hogy a világi dolgokban mennyire kapott meg kisebb-nagyobb elismeréseket, de minden világi elismerésnél, sikernél vagy díjnál fontosabb lényünk valódi elismerése. Leginkább önmagunk által. 

Mert mindennél nagyobb szükségünk van arra, hogy tudassuk a világgal, hogy kincsre találtunk magunkban. Olyan kincsre, ami mindig ott lappangot bennünk és bemutatásra várt, amit mi szültünk, amit mi kaptunk az égtől, amit életünkkel mi érleltünk meg és amit pusztán létünkkel mi érdemeltünk meg. Mert ha ez megvan, akkor minden megvan. Mert ilyenkor szabadok vagyunk és lazák: tágasak - akiknek a szívében minden és mindenki elfér. Mert ilyenkor csodálatosak vagyunk és ilyenkor másnak is ugyanazt a szuper érzést kívánjuk, mint amit mi érzünk! Mert akkor nincs gátlás bennünk a hálára, a szeretetre, az alázatra és mindazokra a dolgokra, amelyek életünket erlőremozdítanák... Ilyenkor nincs bennünk harag, féltékenység, fájdalom vagy bűntudat. Mert a kincs-találás érzése egy tiszta, felemelő érzés! 

Úgyhogy hajrá, találjuk meg a kincseket magunkban! Örüljünk és örvendjünk magunknak és mások kincseinek! Emelkedjünk felül az unalmon, a robotmunkán, az automatánkon! Álljunk fel és tegyünk valamit szívből - ha máshogy nem megy, hát képzeljük azt, hogy felszabadultan vidám gyermekek vagyunk! Hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk az az erő, ami bennünk él. Ne foglalkozzunk azzal a feszítő és fojtogató érzéssel, amit az automatikus cselekvés és az automatikus munka kelt bennünk! Mert nem hagyhatjuk, hogy az unalom bekorlátozza, megfojtsa, elpusztítsa valódi késztetéseinket!  Nem hagyhatjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a "minden mindegy"-érzése vagy a tanult tehetetlenség! Nem szabad hagynunk önmagunknak, hogy belemerüljünk ezekbe az érzésekbe, mert akkor csak azt fogjuk látni, hogy az unalom percről percre elpusztít minket és azt hisszük majd, hogy az unalom már ősidők óta erre vár.... és csak erre ..MIRÁNK... azt hisszük majd, hogy minden tizedmásodpercben meghalunk kicsit. Csakhogy ez nem igaz! Ez csupán EGY az illúziók leple közül, mely a szemünket fedi. Pedig...levethetjük a leplet, ha elfogadjuk annak a tényét, hogy levethetjük. :)