Más-ság

Először is nem, a bejegyzés nem arról szól, hogy ki kihez vonzódik. :))) Sokkal inkább arról szól, hogy én hogyan látom a másságot (úgy általában). Szerintem a másság leginkább egy szociális fogalom, a közösség keretein belül - jobban mondva kívül - értelmezhető a leginkább. Másképp, egyszerűbben megfogalmazva, mások azok, akiket az "átlag" közösség ill. környezet nem fogad el illetve nem fogad be. Persze az "átlag" sokféle lehet, sokféle környezetben előfordulhat és mindenféle nagyságú lehet. Minden csupán viszonyítás kérdése. Pl. ha egy betegséget veszünk másságnak, akkor átlagosnak az egészséget tekintjük, de ha mondjuk egy rákos vagy egy alkoholista közösséget veszünk alapul, onnan az egészségesek fognak kitűnni, ők lesznek mások. A másság is csupán egy címke. Valami, amit ráaggatunk a valóságra, csak hogy könnyebben emészthető legyen a számunkra. De vajon tudjuk-e ténylegesen, tudatosan, hogy mi is a másság adott keretek között? Nem biztos. Legtöbbször ezt intuitívan, ösztönös radarok segítségével állapítjuk meg és maximum utána gondolkodunk el rajta, hogy kivel és miért vállaltunk közösséget és kivel nem. Igazából valóban nehéz is ezt megfogalmazni. Gyerekek körében pl. gyakori a másság megkülönböztetése, a kiközösítés vagy adott esetben a kiemelés, de ez a szinte ösztönös kiválasztás a legritkábban vonz magával tudatos cselekvést. A gyerekek legtöbbször nem tudják megfogalmazni, hogy kit miért nem kedvelnek vagy kit miért kedvelnek és ez azoknak a legrosszabb, akik a "nem kedvelt" kategóriába kerülnek. Nekik ugyanis fogalmuk sincs róla, hogy miért nem kedvelik őket és ez gyakran hatalmas frusztrációt és dühöt indukálhat bennük, amit igazán nem is tudnak senkin kitölteni, mert ha józanul is próbálják felmérni a helyzetüket, belátják, hogy azok, akik kiközösítették őket nem tudatosak arról, hogy miért tették. Egy homályos indok pedig maga a bizonytalanság, amire nem lehet építeni. Mindez óriási önbizalomhiányhoz vezethet a felnőtt életben... Nehezíti a helyzetet az is, hogy a kiközösített ember gyakran nem csak dühös, hanem egyenesen bűntudatos! Változtatni nem tud magán, mert nem tudja min kell, csak azt érzi, hogy általánosságban nem fogadják el, ami majdnem olyan, mintha egyáltalán nem fogadnák el, pedig lehet, hogy nincs is benne semmi "extra", nem rossz, nem gonosz, csupán más, mint a többiek...magasabb...alacsonyabb...okosabb... furább... másabb... de persze ezek is csak címkék, amik nem azonosak vele, ám ezt ő nem tudja... ez a tragédia!

Gyakran az sem segít, hogy ha kívülállók (gyerekek esetében szülők vagy tanárok) akarnak belenyúlni a helyzetbe épp azért, mert a közösség magját képező szereplők nem tudatosak a cselekedetik felől és ha rákérdeznek náluk az indítékokra, akkor azzal csak az ő belső feszültségeiket növelik, amit természetesen a kirekesztett személyen töltenek ki. Nehéz dolga van így annak, aki egyenlő bánásmódra akarja nevelni a gyerekeket, mert a konkrét esetekbe nem avatkozhat bele nyíltan pozitív kimenetellel. Az egyetlen, ami ilyenkor segíthet, az egy minta, egy általános példa leírása, amely az értelmezés felől közelít és így nem bolygatja meg a szereplők érzelmeit - legalábbis nem közvetlenül. Magyarul nem nyúlunk bele a vérző sebekbe, hanem azokat kívülről szépen letisztogatjuk. Persze a másság kezelésének problematikája nem csak a gyerekeket érinti, hanem a felnőtteket is, egész társadalmunkat. Sőt, még a vallásunkat is. Gondoljunk csak a vallásháborúkra vagy a mindennapokban is fellelhető különbségek finom kihangsúlyozására, amelyek arra hivatottak, hogy az egyes vallásokat elkülönítsék egymástól. Érthető persze, hogy a közösségen belül erősítő hatást vált ki, hogy megkülönböztetik egymástól az egyes vallások vagy válfajok egymást, de ha a különségeket túlhangsúlyozzák, az előbb-utóbb ellenségességhez vezet. Egyik ismerősöm szerint manapság az a baj, hogy bizonyos határokat elmosnak, másokat pedig, amiket nem kéne, azokat felerősítenek. Ez általánosságban azt hiszem igaz, de ne feledjük el, hogy ha valamilyen határokat összemosnak, amiket addig nem mostak össze, annak valamilyen oka van. Igény van rá. Valószínűleg azért, mert a környezet megváltozott és ilyenkor jól kell tudni felmérni és bölcsen át kell tudni gondolni azt, hogy van-e valóban létjogosultsága az új határoknak és tényleg el kell-e törölni a régieket. Erről pedig mindkét félnek kommunikálnia kell. A merev elutasítás és a struccpolitika vagy a birka-követés egyik esetben sem adja ki azt az eredményt, amit várunk, márpedig, ha az új dolgokat megtapasztaljuk, akkor valami létre hívta a változást és az új gondolatoknak/elképzeléseknek szilárd alapot adott a köznapi valóságunkban és ezt bizony nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Egy szó, mint száz, itt is fontos a tudatosság, az önmegfigyelés és az önreflexió, hogy tudjuk, igenis VALÓBAN tudjuk, hogy mit miért csinálunk, mi miért mozgat minket. Mik azok az érzelmek, amelyeket értelmünkkel egyensúlyba kell hoznunk. (És itt felhívnám a figyelmet arra a tényre, hogy nem véletlenül kaptunk két agyféltekét, amelyek összekötettésben állnak. Aki egy kicsit is ért az emberi biológiához ill. az anatómiához, az tudja, hogy a két agyféltekénk más-más területekért felelősek. Ha sarkítok, akkor azt mondhatnám, hogy az egyik az érzelmekért, ösztönökért, intuícióért, művészetért felelős, a másik pedig az értelemért, értelmezésért, logikáért, rendszer-szintű gondolkodásért. És a kettőt bizony össze kell kapcsolni, mert az egyik fekete alapon látja a fehéret, a másik pedig fehér alapon látja a feketét. Akár a yin és a yang, együtt teljesek. Mindkettő ugyanazt a formát nézi, de más oldalról és erre szükségünk is van!)

És ha már a másságnál tartunk, eszembe jutott még egy gondolat. Nem is olyan régen egyik író ismerősöm felhívta a figyelmem egy meseíró pályázatra, amiben a másságról kellett volna írni. A lényeg az volt, hogy a mese főhőse valamiben más legyen! Elsőként baromira értetlenkedni kezdtem ezen. Hogy miért? Megmondom. Először is: Minden gyerek más! Önálló személy. Ha valóban nem akarunk szegregációt, akkor ne erősítsük a másság tudatot, az elkülönüléshet vezet, elmagányosodáshoz és a különbségek túlzott hangsúlyozásából kifolyólag ellenségeskedéshez is (ld. fentebb írtak). Másrészt: Úgy éreztem ezzel átesünk a ló másik oldalára és jön a másság piedesztálra emelése. (Akkor már a "normális" nem is jó?) Persze az elképzelés nagyon tiszteletreméltó, hisz nyilván az a célja, hogy a "más" gyerekeknek is szóljon valami, ami nekik (?) szól és róluk szól. Értem, hogy jó érzés lehet nekik magukról olvasni, mert ezzel is kicsit olyanok lesznek, mint a többiek, de azért godnolkodjunk már... ezzel tényleg nem csak a "másság" körülhatárolható vonalait erősítjük fel? Én úgy tapasztaltam, hogy azok, akik "mások"  leginkább olyanok akarnak lenni, mint a többiek - leginkább akkor, ha nem élvezik a másságuk hátrányait, ld. kiközösítés. Szóval ők normálisak, átlagosak akarnak lenni. S ha azok semmilyen formában nem lehetnek, akkor befordulnak és elkezdenek elmenni egy másik irányba. Megpróbálnak önmaguk lenni és büszkék lenni arra, hogy mások miközben rejtett formában ott lehet bennük a harag, amiért nem fogadták be őket. Előfordul persze, hogy vannak olyan személyiségek, akiknek tetszik, hogy mások és kapásból nem érdekli őket a többi ember véleménye, sőt, de náluk is kell legyen egy biztos mag, akár a szülők, akár egy kisebb csoport, akik között otthon lehetnek, akikkel teljes mértékben közösséget vállalhatnak lelkiekben is! Ha ez nincs meg, akkor a MÁS gyerekből MÁS felnőtt lesz, gyerekként és felnőttként is magányos farkas lesz és a közösség élményét sosem tapasztalja meg. Na persze, vannak olyanok is, akiknek sikerül - komoly megfigyelések és személyiségük kifejeződésének manipulálása árán - olyanná formálniuk magukat, amilyenek a többiek. Céljuk az, hogy másságukat finoman elrejtve másként is ugyanolyanok legyenek. Ám bármennyire jól sikerül is ez, egy részük - az a részük, amelyik megkülönböztette őket a többiektől, ami mássá tette őket - mindig magányos és elutasított lesz egy kicsit, egészen addig, amíg valahol nem kezdik el értékelni azt, ami különbözővé teszi/tette őket. Ha ez megtörténik, kiteljesednek, ha nem, a sebet örökre őrizni fogják. Így megy ez. Jó hír, hogy a beolvadó, megfigyelő típusok kifejlesztik magukban azt a belső radart, amitől szinte első látásra képesek megállapítani ki felé közelíthetnek és ki felé nem. Emberismeretük messze a legjobb, ebben is mások, ám ezt nem feltétlenül teszik ki az ablakba. A kezdeti beilleszkedési nehézségek miatt így végül eme pozitív tulajdonságuk segítségével elkerülhetik életükben a további csalódásokat.