Le a tökéletességgel!
Tökéletesség. Oh mily balgaság a kergetésed! Elérhetetlen vagy, mint egy magát kellető nő, aki csak a csodálatra vágyik. :o)
Azt mondom én fiaim és lányaim, apáim és anyáim, fivéreim és nővéreim ésatöbbi ésatöbbi, szóval azt mondom én, hogy le a tökéletességgel! :o)
Ne kergessük! Se magunkban, se másban, se emberben, se növényben, se állatban, se tárgyban. (Mindent kimerítettem? :o) )
Nem csak azért mondom ezt, s hívlak fel elvetésére kedves Olvasóm, mert a tökéletességnek oly hiábavaló az elérése, hanem azért is, mert igazából a tökéletesség unalmas. :o) De komolyan! Uncsi. Nem kicsit - nagyon. :o)
És ráadásul hatalmas illúzió! Az a fajta, ami mindent megrongál, mert aki elérni vágyja, az nem találja, s miatta csak csalódott s megkeseredett lesz! Aki meg azt hiszi, elérte, azt meg nagyképűvé teszi! :o)
Ejj hát akkor mire jó? Hát ez itten kérem a nagy kérdés s mindennek a magja. Mert a lényeg nem az elérésében, hanem a LAZA keresésében rejlik!
Mert hát feleim nem mondhatom, hogy nem érdemes a tökéletességet megközelíteni s nem mondhatom, hogy nem lehet vagy nem érdemes törekedni rá. De hogy az életünk abból álljon, hogy ezt kergessük? Na azt neeeem!
És egyébként meg … Isten mentsen mindenkit attól, hogy a vágyott tökéletességet elérje, vagy azt higgye, hogy elérte. :o) Oda akkor az alázat s oda akkor a kaland, ami végül is az elérni vágyását szülte!
Ne öntsük hát ki a gyereket a fürdővízzel! :o)
Hogy azért némiképp alátámasszam felkiáltásomat - s érvekkel igyekezzem kicsit igazolni averziómat a tökéletesség gondos kergetésével kapcsolatosan - engedd meg most kedves Olvasóm, hogy levezessem ide, hogy miért is gondolom azt, hogy ennek az attitűdnek nem igazán egészséges a volta…
Mert mi is történik tulajdonképpen, ha folyton a tökéletességre törekszünk és kínosan igyekszünk elkerülni minden hibát? Hát megmondom én, hogy mi! Először is frusztráltak leszünk, feszültek, nyugtalanok, állandó készültségérzést fogunk érezni, szorongani fogunk és (túl)aggódósak leszünk, s ezt egészen odáig vihetjük, hogy adott esetben akár már neurotikusakká is válhatunk…
Hát ezt fogja okozni! Borítékolhatóan!
S ez Barátaim, ez a megfelelési kényszer egyenes út ahhoz, hogy totál depressziósnak és sikertelennek érezzük magunkat! Ez - a gyakorlatilag valós és konkrét cél híján pótléknak használt - kergetőzés abszolút jó út a felé, hogy ne lássunk magunk körül semmi jót… mert ezzel arra kondícionáljuk (programozzuk) saját magunkat, hogy semmi, de semmi (és senki) nem elég jó!
Még akkor is ezt fogjuk hinni, s még akkor is ez a hiedelem fog minket és a kapcsolatainkat irányítani – ha közben valahol agyunk legmélyén tudjuk - mert megvan azért ez az infó -, hogy semmi NEM LEHET tökéletes! És hát… a szépség sem az! A valódi szépség éppúgy tökéletlen, mint maga az ember! A kicsit „csúnya”, a kicsit „szabálytalan”, a kicsit „esendő” mindig tud szép és egyedi lenni! A különbözőség inspiráló, megmozgató időnként még kifejezetten hívogató is (vegyük csak a tipikus rosszfiúkhoz való vonzódást példának)! Ha csak a tökéletességet vágyjuk, ha csak azt akarjuk érezni, látni, szagolni és megcselekedni, akkor a világ szépségeit észre sem fogjuk venni, mert azok tökéletlenek, s azok is maradnak!
És még valami: az emberek sem a legszebbeket, legtökéletesebbeket szeretik, hanem azokat, akik ugyan szépek, okosak, tájékozottak stb., de ugyanakkor emberiek és esendők is! Szóval, ha szeretetre vágysz, és tulajdonképpen EZÉRT akarsz tökéletes lenni, MOST tégy le róla, mert nem a jó úton jársz! A tökéletességtől senki nem fog jobban szeretni! Sőt, irigyelni fog! Utálni azért, mert te kevesebbet hibázol… nem azért, mert tökéletes vagy, hanem mert jobban sikerült valamit megmutatnod, megcsinálnod, mint annak, akit épp le akarsz nyűgözni… mert ugye mindenkit le akarsz nyűgözni… vagy különben minek csinálod? Miért törekszel ennyire nagyon arra, hogy mindent jól csinálj!? Vagy csak apának és anyának szól(t) ez az egész? Ők e nélkül is ismernek. Jobban ismerik minden gyöngéd… s ennek ellenére kell, hogy szeressenek! Nem ezért! Tehát mit mondtam… nem ez a jó út!
Hát… elég sok ellenérv van, ugye? De a legrosszabb hozományai a tökéletességre való megátalkodott törekvésnek mégsem ezek! Bármily fura nem ezek a legrosszabb hozadékok! A legrosszabb az, hogy miközben veszettül próbáljuk elkerülni a hibákat, ezzel éppen életünk egyik legnagyobb hibáját követjük el, mert beindítunk egy „tökéletes” önsorsrontó programot, ami nem engedi, hogy életünket élvezzük, ami nem engedi, hogy szeressük magunkat és egymást!
Na persze tudom én, hogy nem könnyű ettől a mítosztól megszabadulni! Nem könnyű, mert pl. ott van a munka… és a teljesítmény… és a gyorsaság mellett mindig ott van a precizitás (a tökéletesség előszobája), ami munkáltatóink egyik – nem véletlen – elvárása!
Nehéz ügy ez! Belátom. Egyik dolog összefügg a másikkal!
Egyik elvárás üti a másikat. Legalábbis látszólag.
De mindezek figyelembe vétele mellett is. Gondolkodjunk el kicsit, milyen hozama van a tökéletesség el nem érésének! (Csupán a rá való törekvésnek…)
Ha nem minden tökéletes, akkor nincs annyi elvárás… se magunk felé, se más felé. Ez együttérzőbbé tesz! Nem elhanyagolható szempont… munkáltatói szemszögből sem, hiszen egy együttérzőbb, nagyobb érzelmi intelligenciával rendelkező ember jobb csapatjátékos is és jobban megérti a munkáltatói igényeket is - teszem hozzá.
A nem tökéletes ember (és lássuk be minden ember ilyen pusztán azért, mert emberként született meg és nem pl. Istenként) megtanul megküzdeni a nehézségekkel és megtanul tanulni a hibákból, sőt, még a kudarcokból is! Örökérvényű és már-már elcsépelt igazság, hogy a legtöbbet az ember valóban a hibákból tanul – mégpedig a sajátjaiból!
Tulajdonképpen – minden túlzás nélkül – elmondható, hogy a világot is a hibákon keresztül ismerjük meg jobban! A kutatók hibák nélkül kevésbé lennének jó kutatók. Hány de hány – végül sikeres, de eredetileg nem az adott célra készült - találmány született meg hibák kapcsán! Nagyon sok! Bizony! Mert ilyen ez! Az élet… csupán csak kísérletezés!
Célirányos, de sok vargabetűt tartogató kísérletezés! Kalandozás! Ön-és világmegismerés!
Aki a tökéletességet pedig piedesztálra állítja, három dolgot is elkerül:
1 az ismeretlen megismerését
2 az élet szépségeinek tökéletlenségükben való meglátását és
3 a mintát a megküzdésre:
o a jelen pillanatban is velünk élő generáció számára és
o a jövő generációja számára is!
A hibák kikerülhetetlenek… sőt, szükségesek, hiszen a hibák és a kiküszöbölésükre irányuló törekvés tartja fenn a fejlődést! Ha úgy tetszik, a hibák tartják a fejlődést az útján, azok mozgatnak meg leginkább minket! A tökéletesség pedig nem csak unalmas, de elveszi a lehetőséget a jobbításra is! Sokak életútja fordulna másként, ha ez az alapvető „tartozékunk”, a hibák elkövetése… nem lenne… Az életünk szerves része ez! Nagyon ideje elfogadni!
Tudom, hogy mindezt valahol mélyen tudod, de kérlek, engedd meg, hogy elismételjem még ez egyszer, mert a falad talán gyengült, de még nem omlott le a remény ostroma alatt. Így bármily értelmetlennek és ostobának tűnik is, kérlek, engedd meg, hogy elkövessek én is (még) egy hibát: az ismétlést! (Már ha hiba, ki tudja, szokták vala mondani, hogy ismétlés a tudás anyja :o) )
Tehát még egyszer jegyezzük meg: A hibák az élet elkerülhetetlen, szerves részei! Fogadjuk el, sőt, szeressük őket, ha másért nem azért, mert tanítanak!
És ha még ez sem lenne elég…
Közelítsük meg még máshonnan is…
Említettem már fentebb, hogy aki hibázik, az együttérzőbb! És valóban így van!
Ha tökéletes akarsz lenni és tökéletesen akarsz mindent csinálni, akkor általánosságban elmondható rólad, hogy magasan fejlett a kritikai érzéked. De nem csak magaddal szemben, hanem valószínűleg mással szemben is! Ez sok elvárást szül. A sok elvárás meg sok csalódást okoz!
Oh igen, szinte látom is már, hogy itt néhány olvasó ingatni kezdi a fejét …először bólogat, majd elkezdi mégis csóválni a fejét… igen is, meg nem is…
Oh hányszor hallottam már azt, hogy „magammal szemben kritikus vagyok, mással szemben nem annyira”. Ahham… Biztos? Ha nem biztos, akkor azzal sok terhet raksz más vállára, ha biztosan nem vársz tőle többet vagy annyit, mint magadtól, akkor meg leereszkedő vagy a másikkal… gondolj csak bele… tőle nem vársz sokat, mert… mert annyira megengedő vagy? (Miért is? Nem azért, hogy magad többnek, tökéletesebbnek lásd? Nem tartod őt akkor kevesebbre, ha a saját mércédet nem használod rá? Vagy így akarsz igazságosabb lenni…? Mi alapján is nézed a dolgokat? Csak kérdezem…)
Látod? Nincs olyan, hogy tökéletes! Nincs tökéletes nézőpont, csak nézőpontok vannak! Valahonnan minden gondolat, sőt, talán minden ember elhibázottnak tűnik, ezért sem érdemes bizonygatni a tökéletességet vagy harcolni a megszerzéséért. Hiábavalóság!
Egy szó, mint száz. Nem érdemes! Nem érdemes ennyire a tökéletességet hajszolni. Sem magunknak, sem másnak! Nem tesz ez jót sem nekünk, sem a környezetünknek - sem a környezetünkkel való kapcsolatunknak! Erről… csak ennyit akartam. Nincs is értelme több szót vesztegetni!
De van itt még egy Valami… egy gondolat, amely úgy bukkant fel a tudatomban, mint valami elfeledett, rejtett régi holmi, egy kis „kincs” a zoknisfiók rejtekéből…
Ez a gondolat pedig hasznos holmi… ma is, nem csak más korokban…úgyhogy képernyőre is vetem. :o)
Szóval a gondolat, illetve a fogalom, ami betört a szavak mögül a képernyőre maga a HITELESSÉG!
Mert hát mi más is lenne még, ami motivál minket a tökéletességre?
De hagy zárjam gyorsan rövidre is ezt az áramkört. Még mielőtt bárki is úgy érezné, hogy „há-há” megfogott! Hát persze, hogy a hitelesség miatt kell tökéletesnek lenni! De „hi-hi” - nem fogott meg – na jó, lebuktam, én is utálok hibázni, de mindenki azt „tanítja”, amit a legjobban tanulni vágyik, illetve amit a leginkább tanulnia kell!. De lényeg a lényeg, hogy nem kell a hitelesség miatt tökéletesnek lenni vagy hibátlannak, de nem ám! S azért nem, mert ez csak egy színes-szagos, „Dolby Surround” csapda! Divatos, de teljesen téves érv! :o)
Mert hát hogy is van ez a hitelesség dolog?
Hát úgy van ez, hogy a hitelességből nem von le semmit az, ha valaki nem tökéletes!
De nem ám! És azért nem, mert aki hiteles, az TUDJA MAGÁRÓL, hogy NEM TÖKÉLETES!
És kérem, ettől lesz hiteles! (Ez így azért elég logikus, nem?)
Úgyhogy bárki, akinek azt mondják, hogy fiam/lányom ne legyél segítő / orvos / pszichológus / tanácsadó - nem tudom mi, mert nem megy most ez meg ez, meg te is tele vagy hibával, nehézséggel, megoldandó feladattal stb., annak üzenem – ezúton is – hogy ne dőljön be ennek a maszlagnak! Mert ha megteszi, akkor önmaga ellenségévé válik azzal, hogy folyamatosan degradálni és lehúzni fogja magát elveszítve minden hozott vagy addig szerzett bizalmát önmagára és a világra nézve is!!! Nem kell persze visszavágni senkinek, aki vissza akarna húzni vagy csak jószándékúan tanácsolni akarna ilyet vagy bármi mást. Elég az, ha Te tudod, hogy állj hozzá ehhez a kérdéshez! S ez már elég erőt ad majd ahhoz, hogy ne akarj se védekezni, se visszavágni!
Szóval tessék nyugodtan hinnie mindenkinek önmagában! Mert hibázni nem lehet! A hiba nem hiba, hanem egy lehetőség a világ teljesebb megismerésére – beleértve önmagunkat is!
Éljenek a megküzdési stratégiák! Éljenek a nehézségek! Éljenek a kalandok!
Elő a bugyellárissal, a hamuba sült pogácsával és az erősségeinkkel, amikre bátran támaszkodhatunk, ha úgy érezzük, baj van!
És igen, igen… fejlődni kell! Lehet, és kell is – abban is, amiben nem vagyunk olyan jók! De nem a túlélésért! A túlélés nem elég és egyszerűen nem mehet az életminőségünk rovására a tökéletesség vég nélküli hajszolása!
Lehetsz jobb, mindig lehetsz még jobb… de ne légy ennek a megszállottja! Hagyd, hogy az életed játék maradjon, és ne hagyd, hogy a spontán örömök, amelyek a felfedezést jelentik a számodra, eltűnjenek belőle!
(Ahogy az Utolsó szamuráj című filmben is mondják, vonjuk le mi is ezt a csodás konklúziót: Nincs tökéletes virág, mert „minden virág tökéletes”!)
Szép napot e föld minden tökéletesen tökéletlen lényének! :o)