ÉN, ÉN, ÉN, ÉN, ÉN (Nosce te ipsum versus(?) Ego sum)

Először is bocs a latinért. :) Nagy szerelmem a latin és a latin nyelvek. Van bennük valami klasszikus méltóság. Amikor latinul írok vagy latint olvasok az olyan nekem, mint mikor egy öreg fát csodálok. Teljesen magával ragad. Ilyenkor megszáll valamiféle ősi bölcsesség, ami nem belőlem fakad, de ami mégis valahogy a gyökerem. Nehéz ezt körülírni, de emiatt az érzés miatt időnként néha muszáj használnom a latint, mert akkor érzem az ősök bölcsességét és kicsit olyan, mintha helyettem szólnának. Szóval bocsi a használatáért. Nem fellengzősködni akarok és nem akarok zavart se kelteni benned, csak egyszerűen latinul valahogy többnek, jelentősebbnek érzem azt, amit meg akarok veled osztani.  

Segítségképpen itt van a latin kifejezések jelentése: 

"Nosce te ipsum" = Ismerd meg önmagad! (Delphoi jósdán is ott volt és mintha a Mátrixban is láttam volna... :))) )

"Ego sum" = Én vagyok. (A Bibliában van egy rész, ahol Isten így nevezi meg magát, de én jelenleg a köznapi értelemben használnám itt és most.)

A "versus"-t gondolom nem kell magyarázni, az Alien versus Predator óta tuti mindenki ismeri a jelentését. :))))))))

De térjünk is vissza a tárgyra. Az egóra és az önmegismerésre. Már az előző bejegyzésekben is említést tettem arról, hogy szerintem milyen fontos az, hogy megfigyeljük és megismerjük önmagunkat, a reakcióinkat és a mögöttük meghúzódó okokat. A világon számtalan módszer van, amely segít önmagunk megismerésében. A pszichológiában ismert személyiségfejlesztő módszerektől elkezdve az energetikai rendszereken át az asztrológiáig (és itt nem az újságokban napi/heti/havi rendszerességgel kiadott horoszkópokra gondolok, hanem pl. a radix - szül. képlet elemzésére) számtalan lehetőség áll rendelkezésre ahhoz, hogy közelebb kerüljünk önmagunk feltérképezéséhez. Persze ez egy hosszú és néha fájdalmas folyamat, nagy elszántság kell hozzá, hiszen szembe kell néznünk és magunkba kell olvasztanunk személyiségünk "sötét" oldalát is. Az ezoterikus körökben mostanság gyakran hallani azt, hogy az ego a felelős mindenért, hisz ő az, aki belső lényünk részeként gonosz mumusként vagy kisördögként próbál a bal fülünkbe suttogni (igen, pont mint a Tom&Jerry-ben) és meggyőzni minket arról, hogy az anyag keretein belül maradva mindenáron magunkat helyezzük előtérbe, illetve őt, az egót, amely mulandó és emiatt tele van félelemmel. Különös ez a megközelítés, főleg ha azt vesszük alapul, hogy a még mindig fiatalnak számító határtudomány, a pszichológia sem tekinti ilyen vérmesnek az egót. Sőt, a pszichológiában az egó egyfajta közvetítő az ösztönénünk (id) és a felettes énünk (szuperego) között. Ez a "közvetítő" szerep pedig némi bölcsességet feltételez, de minimum kompromisszum-készséget. Nos, azt hiszem mindkét megközelítésnek megvan a maga létjogosultsága. A zavart inkább az okozza, hogy ugyanazt a nevet használják két teljesen különböző pszichés funkcióra. Persze lehet, hogy ez sem véletlen, mert mint mondják véletlenek nincsenek. :)))) Mindenesetre az biztosnak tűnik, hogy a kép nem teljesen fekete-fehér és talán az egó sem az a borzasztó mumus, amilyennek egyes helyeken beállítják. De még ha az is lenne... ego nélkül nem lehet élni. Ezen a világon (az anyagi síkon, az emberek között) az ego-nak igenis nagy szerepe van. Ő az én. Identitásunk szerves része és igen, mulandó, akár a test. E világra szánt szerepeket gyűjt össze és jó esetben harmonizálja azokat; megmutatja, hogy a vágyott célt logikai sorban hogyan tudjuk apró lépésekre lebontva megvalósítani, hidat képez és egyensúlyt teremt vad szenvedélyeink, ösztöneink és magasabb erkölcsünk között. És igen, a köznapi értelemben véve, túl tud lőni a célon. Ha valaki "nagyon van", ahogy Müller Péter szokta mondani vagy "túl sok", "nagyképű", "egomán" v. "egocentrikus", akkor valószínűleg túlteng benne az az energia, ami a "cél szentesíti az eszközt" mondást is létrehívta. Túlságosan dominálni akar és a cél eléréséért, identitása megmutatásáért mindent elkövet félredobva adott esetben a társadalmi szabályrendszert és a szuperego figyelmeztetését is. De az ego önmagában nem ellenség! Nem harcolnunk kell vele, hanem keblünkre kell ölelnünk, meg kell neki köszönnünk a szolgálatait akkor is, ha néha túl sok és elvisz minket olyan irányba, amelyben csak körbe-körbe forgunk saját vágyaink és forgatókönyveink rabságában. Egyébként is, az egónak ez a fajta túlműködése rendszerint akkor kerül előtérbe, ha normál működését visszfogjuk, ilyenkor az ego kisül, mint egy gépezet. Ezért meg kell hagynunk neki a maga terét. Nem szabad elfojtani a működését, mert akkor más utakon ugyan, de ugyanúgy kifejezésre fogja juttatni magát csak akkor már kevésbé kontrollált (bujtatott) formában. Sokan próbálják az ego működési mechanizmusait, mint pl. a forgatókönyv-gyártást eleve elvetni. Pedig az is elég, ha figyeljük a működését és "tetten érjük". Ezzel a tudatossággal ugyanis megelőzhetjük, hogy bármilyen irányban az ego úgymond túlfunkcionáljon. DE előre nem tudjuk megakadályozni a forgatókönyvek kialakulását csak akkor, ha már egyszer "tetten értük" a folyamatot. Magyarul értjük a programot. Persze lassan át is írhatjuk, de gyakran áteshetünk abba a csapdába is, hogy ezzel csak egy új forgatókönyvet gyártunk. De tényleg olyan nagy baj ez? Szerintem nem. Ha tudjuk hogyan működünk és képesek vagyunk önmagunk békés megfigyelésére, akkor miért ne engedhetnénk meg a pszichénknek azt, hogy a saját szabályrendszerében működjön? Miért akarunk istent játszani - akár önmagunk irányítása által is, ha épp az emberségünket kell megtanulnunk, épp az esendőségünket kell megtapasztalnunk és annak a természetét kell megértenünk? 

Az "én vagyok" normális működés, még Isten is így nevezte meg egyszer magát a bibliai Ótestamentum egy részében. Hogy miért? Mert Isten (a felettes én, a felsőbb erkölcs, sorsunk irányítója - nevezzük bárminek) bennünk él, velünk képezi AZ EGYSÉG-et - éppen úgy, mint ahogy az ösztönénünk is egységet képezhet velünk, az az ösztönén, aki vagy ami szintén csak úgy nevezi magát: "én" illetve "én,én,én,én,én". Az egónk pedig választhat. Ő az, aki képessé tesz minket arra, hogy szabadon válasszunk. Ha megismerjük igazán önmagunkat, hallgatva az ókori latin mondásra, akkor az "ÉN VAGYOK" nem egy hisztis gyerek egóját fogja tükrözni, hanem legfelsőbb lényünk ("istenségünk") hangját visszhangozza majd bearanyozva (glóriába vagy fénylő aurába fogva) teljes lényünket és környezetünket is. És ha mi fénylünk, könnyebben látjuk meg a többieknek is a fényt. Ha mi fénylünk, nem csak a környezetünk fog fényesebbnek látni minket, hanem mi is fényesebbnek látjuk majd a környezetünket és eközben valóban észrevétlen alakul majd a környezetünk is, mert a fény a fényt vonzza és a mi fényünk a többiekből is előhívja a fényt, ha a többiek is képesek azt magukban elfogadni és nem menekülnek el önmaguk sötétségébe (nem intergált részükbe) a bűntudatuk és feldolgozatlan érzelmeik elől. Ha az "én vagyok" pedig valóban isteni részünkből képes működni az öszöneink elutasítása nélkül akkor elmondhatjuk, hogy valóban megismertülk önmagunkat és így a két latin mondás nem szembenáll majd egymással, hanem egymásból fog következni.

És még egy gondolatsor... Bár az egocentrikus, énközpontú szót arra az emberre használják, aki túl sokat foglalkozik magával illetve csak magával tud foglalkozni és mindent csak úgy tud értelmezni, mint ami körülötte forog/történik, azért az tartsuk szem előtt, hogy igazából mindenki magából indul ki és ez nem is lehet másképp. Az ember lehet bármennyire objektív mindig szubjektív marad. A lényeg az, hogy képesek legyünk ezt megfelelő szinten kezelni. A világ megismerése önmagunk megismerésén át lehetséges csupán, s ha igazán objektívek akarunk lenni, akkor számításba kell vennünk saját szubjektivitásunkat is. 

Egyébként pedig ha képesek vagyunk önmagunkat megismerni, a világhoz való viszonyulásainkat magunkban tisztázni, akkor sok hasonló gondolkodású embert is épp úgy megfejthetünk, vagyis egyúttal ezzel a világ egy darabkáját is megismerjük. Jóllehet a világot teljesen sosem fogjuk egyénként megismerni éppen a sajátos szűrönk miatt, de amennyit megismerhetünk belőle, az belőlünk fakad. Mások tapasztalain át pedig bepillantást nyerhetünk más világokba is, amelyek mozaikdarabkái a mi egész világunknak. Így teljes a kép és így teljes a világ. Mind kellünk hozzá. Mind az egység részei vagyunk! Épp ezért mindenki értékes és fontos a maga egyéni módján! Ezt feltétlenül meg tudjuk tanulni egymástól.