Elvárások csapdájában

Időnként képességeink és vágyaink annyira elbújnak az elvárások erdeje mögé, hogy nem látjuk meg őket, csak mikor már az elvárások oly nagyok, annyira ránk telepednek, hogy kénytelenek vagyunk fákat kivágni, de legalábbis egy ösvényt, hogy kijussunk a nyomasztó árnyék alól, mely egyre nagyobb és sűrűbb körülöttünk. Néha, a legzaklatottabb időszakokban, épp mikor fejvesztve menekülünk önmagunk elől, megtörténik a csoda. A fény betör az ösvényre, amin járunk és az elvárásokon túl megpillantjuk elveszettnek hitt képességeinket.

Elvárások… hát igen. Akár a fák. Enyhet adnak és biztonságot nyújtanak. Egy ideig még védve is érezzük magunkat általuk, mert egy végtelen kapaszkodókat (és korlátokat) nyújtó ismert világ illúzióját keltik bennünk, ám ha ezek a fák túl sűrűn nőnek, mondhatnánk, túlburjánzanak, eltakarják az éltető napot is előlünk és ezzel – minket, az önismeret útján járó vándorokat - örök árnyékra kárhoztatnak, ahol nem lehet nőni, csak ellapulni a földön a sötétben.

Az elvárások egyik legnagyobb hibája az, hogy egy olyan viszonyrendszer-hálóba teker bele, amelyben egyik fő feladatod az lesz, hogy összehasonlítgasd a viselkedésed vagy a teljesítményed (főnökeink kedvenc szava) másokkal és azzal a véleménnyel, hogy mit is kellene csinálnod – mármint mások szerint. Persze amellett, hogy a magaddal szembeni saját elvárásaid is ott lebegnek célként a szemed előtt. Főként akkor gond ez, ha a saját elvárásaid nem egyeznek mások rád irányuló elvárásaival. Biztos ismered az öregemberről, a fiúról meg a szamárról szóló mesét, kedves olvasó, de azért itt és most ismét összefoglalom neked, mert szerintem igencsak témába vág. A mese summája a következő: Megy az öregember, a fiú és szamár egymás mellett úton. Amikor melléjük érnek, kinevetik őket az arra járó emberek, hogy milyen bolondok, mert nem ülnek a szamárra. Ezen a véleményen felbuzdulva, - hogy a körülöttük lévők elvárásaiknak engedelmeskedjenek, - az öregember ráül a szamárra s mellette bandukol a fiú. Azonban kisvártatva mások jönnek és berzenkednek, hogy miért hagyja a fiút gyalogolni az öregember. Erre aztán helyet cserélnek, ám jönnek mások, akik értetlenkedni kezdenek, és elítélő megjegyzéseket tesznek a fiúra, aki szemtelen módon hagyja az öreget sétálni, amíg az a szamár mellett gyalogol. Erre a véleményre válaszul, - úgy gondolva, hogy ezt várják el tőlük, - mindketten ráülnek a szamárra, de aztán emiatt is elítélik őket azon az alapon, hogy kínozzák szegény állatot az összsúlyukkal. Tanácstalanságukban ezután megkötözik a szamarat, és a fiú meg az öreg végül a vállukon viszik be a városba az állatot, amivel aztán nevetség tárgyává teszik magukat. S ím, minden lehetőségük kimerült, ám nem értek el semmit sem a próbálkozásaikkal, mert egyik sem felelt meg az őket körülvevők elvárásainak, hiszen mindenkinek nem lehet megfelelni. Régi történet ez, mégis nagyon aktuális! Ám a történet itt nem ér véget, s ezt kevesen tudják. Az egyik változat szerint ugyanis a végén a szamár meghal, ugyanis belezuhan a hídról a folyóba, amikor az öreg és fiú ki akarják őt oldozni a hídon. Tanulságul a fiúnak az öreg szufi mester azt az intést adja, hogy vigyázzon arra, hogy ne akarjon mindenki véleményének megfelelni, mert akkor úgy jár, mint a szamár, meghal. (Legalábbis belül egész biztosan.) Én is tanúsíthatom, hogy semmiben sem tud annyira elfáradni a lélek, mint mikor arra a lehetetlen küldetésre vállalkozik, hogy mindenkinek megfeleljen, mindenkinek tetsszen! Ilyen a világon nincs! És ez a baj a maximalizmussal is. Nem az a gond, hogy tökéletességre törekszünk, hanem, hogy elveszünk a keresésében és az előállításában! A maximalista ember pedig könnyen boldogtalanná válik, sőt depresszióssá, ha azt tapasztalja, hogy 110%-os erőbedobással sem képes elérni a mindenkinek megfelelő és elvárt tökéletességet. A tökéletességre törekvés örökös szélmalomharccá teszi az életet, olyan hajszává, ahol a pihenés szinte már bűnnek számít, és ugye nem kell mondanom, hogy az emiatt érzett bűntudat milyen egyéb pusztító hatásokra képes az emberben?

Az elvárások hálók, amelyekbe csúnyán bele lehet gabalyodni, sőt, ha nem vigyázunk, segítségükkel bele is tudjuk fojtani magunkat az élet folyójába.

Természetesen, mindezzel nem azt akarom kifejezni, hogy ne legyenek viszonyítási pontjaink, hogy abszolút ne törődjünk mások véleményével vagy elvárásaival és csak a magunk feje után menjünk. Ez éppúgy végletes megoldás lenne, mint az, hogy mindenkinek meg akarjunk felelni. Mindenki életében kellenek referencia-személyek, akikre hallgat az ember, akiknek az értékítéletében megbízik, és akinek a véleményét ugródeszkának használhatja a legjobb megoldás megkeresésére. De az egyes vélemények sohasem lehetnek abszolútumok – beleértve a saját véleményünket is. Mindig célszerű meghagyni a változtatás lehetőségét, mert az rugalmassá tesz és akár egy derekunkra kötött gumikötél, képes visszarántani minket a hibás lépésektől még azelőtt, hogy a fejünk a betont érné.

És még valami. Az elvárások viszonyrendszerek. S mind minden viszonyrendszer, csak a saját feltételrendszerében életképes, vagyis minden ember csakis a saját feltétlenrendszeréhez képest tudja kifejezni a véleményét. Kicsit olyan ez, mint a tudományban.

Matematikai bizonyosság például, hogy minden matematikai elv vagy szabály csak a saját feltétel- ill. viszonyrendszerében helytálló, egyébként – már elnézést a kifejezésért, de - ki lehetne dobni a kukába. Így van ez a fizikában is. A törvények csak bizonyos feltételek mellett általánosíthatóak, egyébként oly sok kivétellel kellene szembenézniük, ami felbontaná integritásukat és eltiporná létjogosultságukat. S ha mindez így van a fizikában és a matematikában, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy ezek az alapvetések igaznak bizonyulnak e dimenzió más jelenségeit leíró tudományaiban is illetve az élet más területein is. Nincs ez másként a vélemények tekintetében sem.  Összefoglalva: ez a viszonylagosság mindenre igaz, de legalábbis mindenre igaz lehet! Persze az ember sokszor elköveti azt a „hibát”, hogy analógiás gondolkodását kihasználva egyetemesnek és univerzálisnak mondott igazságokat próbál ráhúzni mindenre, amivel csak kapcsolatba kerül. Engem is érhetne az a vád, hogy olyan dolgok között próbálok párhuzamot vonni, amelyeknek semmi közük egymáshoz, ám mégis azt hiszem, vagy mondjuk inkább úgy, hogy azt tapasztalom, hogy ez a „hiba” mégis képes minket előrevinni, amellett, hogy persze be is tud zárni minket egy-egy gondolati sémába. A kulcsszavak itt is, mint oly sok mindenben: a nyitottság és önreflexió!