Sokan és sokszor kérdezték már tőlem, hogy ugyan már, hogyan kell meditálni. :) Hát erre nehéz mit válaszolni, mert a jó meditáció az csak úgy van.  :)

Üresség természetű. :)

Na most erre varrjon valaki gombot. :) 

Hát, elismerem, nem egyszerű - bármennyire is egyszerűen csak az egyszerűségre kellene törekedni. :)

(De ki is köpöm a bohócot, hát lássuk kicsit komolyabban a problémakört.)

Ilyen esetekben a sztenderd válaszom valami olyasmi szokott lenni, hogy az elején próbálkozzon az illető valaki egy kicsit "aktívabb" meditációval, pl. próbálja meg először a főkuszálást akarommondani fókuszálást, hogy könnyebb legyen a lazább állapotba váltás, tehát pl. koncentráljon, pontosabban fókuszáljon egy tárgyra, színre, formára, körvonalra, a kávéjára vagy a víz fodrozódására. Aztán hagyja, hogy az elméje elunja és amikor már nem gondol semmire, akkor van jó helyen. :) Persze segíthet a vezetett meditáció is, ami szintén fókuszálja, leköti a bal agyféltekét gondolkodás címén, mert hogy van neki lineáris időbeli vonala, amin lehet gondolkodni, amit lehet követni:), de a cél ott is az, hogy aztán a jobb agyfélteke is szóhoz jusson - ami amúgy sokkal jobban szereti a művészeknél preferált analógiás gondolkodást...

DE mindezek felett vagy mellett úgy hiszem a legjobb mégis az, ha leírok egy konkrét esetet, egy meditációt, amit én éltem meg... Ebben benne vannak a nehézségek is, jóól ki lehet figurázni az elmeműködést, azt a bizonyos fecsegést, ami a blog címét is ihlette... (Éljen az önirónia és a kacagás! :) )

Háttérinfónak, afféle kulisszatitokként - mert az mindenki szereti :) - elárulom, hogy ez a meditáció teljesen spontán, egy hajnali előre nem tervezett felkelés folyományaként született és hagy némi kivetnivalót maga után, de minden jó, ha a vége jó alapon azért azt hiszem több szinten is tanulságos. :)

Egészségetekre!

 

Alant a leírás, ami tulajdonképpen afféle novella lett. :)

 

Utam a Belső Mesterig

Elmélyült csendben ültem a pálmaházban és magamba szívtam a párás levegőt. Felettem óriási üvegkupola. A pálmalevelek árnyékot vetettek arcomra, én mégis csak a fénypászmákat éreztem az arcomon. Jó érzés volt még lenni is. Csak úgy - ülni és LENNI. A létezés édessége volt ez. Nem a semmittevésé – félre ne értsd. 

…

Életem felén se járhattam, mikor elfogott az érzés, menni kell… menni mélyre, belülre, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nem akarom látni és hallani mindazt, ami bent vár. Pedig jártam már lent, régebben elég gyakran, de mostanság valahogy idegen lettem önmagam számára is. Nem ismertem rá a reakcióimra, sem az érzelmeimre. Olyasmit kellett volna integrálnom magamba, amitől – őszintén – a hideg is kirázott. Mert nem ÉN voltam. Csak valami szikkadt csontváz bennem, amivé az elmúlt években aszottam.  DE hagyjuk is ezt. Értelmetlen lefesteni az utat, ami ide vezetett. A szorongást túl jól ismeri minden lélek. S ez most nem a szorongás útjáról szól, hanem a fény útjáról – ezt jól éreztem.

…

Az utazás egész egyszerű volt. Leültem és csak voltam. Megengedően, gondolattalan. Először azt hittem, hogy annyira fáradt vagyok, hogy csak ülök és bambulok, de ez a bambulás valahogy mégsem volt céltalan. Valami – bennem elindult. Meghatározhatatlanul.

 

Egy belső csigalépcsőn ébredt önmagára a tudatom valahol álom és ébrenlét határán.

Egyszer csak ott voltam. És lőn… na nem a világosság. Nem is a sötétség. Csak valami derengő fény a lépcső alján. A tudat fénye kapaszkodott az ébrenlétben megszokott tudatosságom felé. De most, nem voltam ébren. Nem is álmodtam, de éber voltam arra, ami történt a valóság és az álom határán. Nem illúzióban voltam. Nem is vágyképben. Csak valami megfoghatatlan… sűrűségben. Homályos derengés, formátlan fény vett körül. Gondolattalan létezés. Nem üresség, de kelthette volna azt az érzetet. Nehéz megfogni. Nehéz leírni. Körbeírni: maga a csalódás.

Az út lefelé vitt és befelé. Le a lépcsőn, aminek körvonalai szinte úsztak, ahogy én magam is… inkább lebegtem lefelé mintsem sétáltam. S az út végén, a lépcső végén ott várt… a Rét. A fű épp annyira volt magas, hogy csiklandozza a vádlim. A vadvirágok elszórtan lengedeztek. A messzeségben egy tölgyfa terebélyesedett és a kupolás épület szinte hívogatott. - Azt meg ne kérdezze senki, hogy mit keresett egy vadvirágos rét kellős közepén egy üvegház pálmákkal, mert a választ nem tudom. (Persze az elmém ki tudna találni valami valószínűtlen magyarázatot, de hagyjuk most csak pihenni azt a dolgos elmét.)

Megszaporáztam a lépteim, hogy a kupolához érjek, de valahogy nem haladtam eléggé. Végül úgy döntöttem, talán jobb is, nem sietni… andalogni kezdtem és virágokat szedni s az idő röpült…meg én is, a tér-időben, mert szinte azonnal megjelent előttem a kupolás épület s az ajtó. Furcsa volt. Kovácsoltvas és a kupolára ívelt. Teljesen szürreális. De kit érdekel. Ez csak egy „álom”. Itt minden megengedett. Kár, hogy az életben ez nincs így. Vagy van olyan, akinek mégis? Van, hogy elég nem elfogadni a határokat? Vagy van úgy, hogy újrarajzolhatjuk őket? Á, minek is ezen filózni – már megint nem vagyok a jelenben. (Dorgálást abbahagyni – utat folytatni – lebegve, mint eddig.)

 

A kupolába érve csodás étterem fogadott a pálmaház valódi bejárata előtt. Kerek, fehér abroszos kis asztalok. Középen egy kis csokor vadvirág pici üvegvázában, amelyben csak úgy kúsztak a színek. Velencei üveg? Á, kit érdekel. Elég, hogy szép. Mit érdekel honnan való?

Mit érdekel, hogy én honnan vagyok való? Hogy én mit tettem vagy mit nem? Ez itt most egy merőben új, más világ… Elfogott az érzés, hogy Új életem előszobájában vagyok – egy étteremben. Most mondjam, hogy szürreális? Á nem, még valaki azt hiszi, hogy ez a kedvenc szavam. :) Pedig nem is, csak nem tudok jobban körülírni. De miért is akarom? És egyáltalán miért foglalkozom azzal, hogy ki mit gondol a gondolataimról, mikor csak én vagyok, meg a gondolataim? Te jó Ég! Ez már tényleg beteges! Na, elég volt az önkritikából.

 

-          „Ne haragudj” – szólt egy kedves hang. Azt hiszem a pincérlány. – „Nem akarom megzavarni a gondolatfolyamot. Látom, hogy nagyon elmélyültél             valamiben, de kérsz valamit?”

-          „Nem, köszönöm.” – Mondtam, de már meg is bántam, valahogy szomjas lettem és ezzel egyidejűleg máris értékelni kezdtem a lányt. Azonnal             feltűnt, milyen választékosan beszél. Vajon mit keres itt egy pálmaházban, pincérlányként?  - A gondolatra elpirultam… nem mintha bármi baj lenne             a pincérlányokkal. Amúgy is az Ő élete mit foglalkozom vele. De tényleg mit is? És most igazából az Ő helyzete zavar vagy az Enyém? Az Ő             foglalkozásán vagyok fennakadva, vagy az enyémen? Hirtelen kiszáradt a szám és mintha a torkom is szívószálnyira szűkült volna. Nyelnem kellett.

-          „Biztos nem kérsz semmit?” – kérdezte előzékenyen. Biztosan látta, hogy nyeltem egy nagyot. ÁÁÁ már megint analizálok. Hát nem borzasztó?             Csakazértis abbahagyom – becsület szóra!

-          „Szia! Leülhetek ide melléd?”  - A hang egy kedves arcú, bőven középkorú férfitól jött. A hangja lágy volt, dallamos, szinte angyali és egyáltalán nem             férfias… na nem mintha ez gond lett volna… Nem is akarok én ismerkedni meg egyébként is olyan a hangja, amilyennek Isten teremtette.. pont             úgy jó, ahogy van. Hát nem? És egyáltalán hogy jön ide az én ízlésem? Megőrültem – bizonyisten. – A kedves arcú idegen széles mosollyal várta             közben a választ. Szeme kékje mély volt és mintha világoskék szikrák táncoltak volna benne.

-          „Öööö… bocsánat, persze igen.” – Rebegtem s valami okból körbenéztem. Az étterem teljesen üres volt. Leszámítva minket, egy árva lélek sem volt             jelen. Csak Ő meg én. Vajon miért nem ült le egy üres asztalhoz? Talán társaságra vágyik… Na de ennyire?!

-          „Tudod. Nagyon szép vagy.” – mondta kis csend után az idegen. Éreztem, ahogy elpirulok és arra gondoltam, úristen, ismerkedni akar, ne ne ne ne             ne ne ne…csak azt ne. Miért én? Olyan sokat dolgoztam ezen a szürke egér álcán.

-          „Ne aggódj. Nem ismerkedni akarok.” – válaszolt kimondatlan gondolataimra az idegen. – „Csak konstatáltam.”

-          „Ja, akkor jó.” – mosolyodtam el, és ettől a felszabadult mosolytól valahogy tényleg szépnek éreztem magamat. (Faramuci egy helyzet.) – S ki         tudja miért és hogyan azért valahogy csak betört a gondolat… s vajon miért nem akar velem ismerkedni? Mire idáig értem gondolatban, már ki is         bukott belőlem a kérdés. Önkéntelenül és teljes megszégyenüléssel fenyegetve:

-          „Tulajdonképpen miért is nem akarsz velem ismerkedni?” – A további pirulás ezer rózsát festett az arcomra… Ejj, ezt most komolyan megkérdeztem?             Komolyan???

-          „Mert már ismerlek.” – Jött a megdöbbentő válasz. – „Jobban is, mint Te magad.”

-          „Miért? Mégis ki vagy Te?”

-          „Én vagyok Te. Te a részem vagy, én pedig a Te részed vagyok. Most éppen Mihály arkangyalként vagyok jelen Benned. De más alakot is ölthetek. S             ezzel átváltozott az iménti pincérlánnyá, majd elővarázsolt a semmiből egy pohár szikrázóan tiszta vizet egy pici jéggel és citromkarikával majd             huncut fénnyel a szemében másik kezével egy papírernyőt tett a pohárba, hogy teljes legyen a kompozíció. Zavaromban még azt is elfelejtettem,             hogy tulajdonképpen, nem is rendeltem semmit a pincérlánytól, így hát teljes természetességgel, de inkább automatikusan nyúltam a pohárért. 

-          „KKöszönöm.” – habogtam majd rutinszerűen ittam egy kortyot. A víz tökéletes volt. S ahogy belekortyoltam, valahogy minden tökéletesebb,             fényesebb, szebb lett körülöttem. Vagy bennem? Mert most tulajdonképpen magamban vagyok, nem? – de a kérdésre az elmém már nem adott             választ. Kezdett elhallgatni. Húú…kemény kör volt… ááá megint beleestem az értékelésbe. Na hogy is volt azzal a vízzel… - visszazökkentem a             „valóságomba” és ismét belekortyoltam a vízbe. Megint csodálatos volt. Igazából minden az volt. Folytatólagosan.

-          „Tudod…” – kezdte megint az „idegen”. – „Veled tényleg, igazán minden rendben van, csak az a baj, hogy ezt nem hiszed el magadról. Nem tudom             miért. Miért más szemén keresztül látsz, ha nézhetsz az én szemem át is? Én teljesebben látlak Téged is, mást is, mindent és mindenkit, ami             körülvesz. Hallgass rám. Figyelj az Én szememmel! Hallj az én fülemmel és a valóságod ilyenné változik – majd körbemutatott. Ez tetszik,nem? Ez a             Te teremtésed. Nem látod, milyen tökéletes a számodra? – Igaza volt. Valóban az volt. Tökéletes. Az én számomra. Csakis nekem. De mi lesz             mással? – gondoltam.

-          „S mi lesz Veled? Ha Te sem törődsz magaddal, ha Te sem állsz ki a teremtésed mellett, akkor ki fog? Hagyod, hogy teljesen átalakítsanak Téged és             mindazt, ami vagy?”

-          „De hát muszáj beilleszkednem, hogy elfogadjanak.”

-          „Miért?”

-          „Mert csak így segíthetek rajtuk. Közülük valónak kell, hogy lássanak, hogy értsenek, hogy meghallgassanak.”

-          „De ugye tudod, hogy ez sem garancia?”

-          „Persze, tudom. De meg kell próbálnom.”

-          „És miért álcázod magad szürke kisegérnek, mikor annyi szín és forma van Benned? A Mindenható nem örülne, ha látná, mennyire nem tudsz és             akarsz ragyogni. Ha ragyogsz, azzal Őt is ünnepeled.”

-          „Erre még nem is gondoltam. Tudod… ha szürke vagyok, nem tűnök fel, akkor nem bántanak azért, mert más vagyok és én is mindenkit jól meg             tudok figyelni.”

-          „Miért akarsz mindenkit jól megfigyelni?”

-          „Mert csak akkor tudok Nekik segíteni, ha jól látom a problémáikat és őket magukat. Csak akkor adhatok mindenkinek megfelelő gyógyírt, ha tudom             mi a bajuk. Csak akkor gyógyíthatom meg a legbelsőbb félelmeiket, ha látom is azokat.”

-          „Legyen több hited.”

-          „Ezt hogy érted?”

-          „A hit akkor kell, ha valamit nem látunk, vagy nem láthatunk. Higgy abban, hogy akkor is meggyógyíthatod Őket, ha nem látod mi a bajuk. Pusztán a             jelenléteddel.”

-          „Ez túl magas szint Nekem.”

-          „Ki mondhatná meg ezt? Fogadjunk, hogy még sosem merted megpróbálni.”

-          „Ez igaz. Ennyire nem bízom magamban.”

-          „De abban igen, hogy amit látsz, azon segíthetsz? Mennyivel másabb az, ha látod a hat kilót és úgy emeled fel, mint ha nem látod, és úgy teszed             meg?

-          „Nagyon.” – válaszoltam.

-          „Azt Te csak hiszed. :) Látod milyen erős ez a hited? Mindent felülír, pedig MINDEN hozzáállás kérdése: a benne való hitünk.”

-          „Hmm.”

-          „És mi van a jóval és rosszal?”

-          „Mi van velük?”

-          „Hát az is csak hozzáállás kérdése?”

-          „Igazából mi a kérdésed? Hogy hibázhatsz-e?”

-          „Igen.”

-          „Igen és nem. Ez a tudatszintedtől függ. Ha keretek és szabályok között élsz, akkor azokat meg tudod szegni, át tudod hágni. De a teremtés             végtelen. Minden döntés, minden hiba egy újabb – járatlan - út. Az igazi tudatosságban csak utak vannak, nincsen polaritás.”

-          „De mi van, ha én rövidíteni akarom az utat, nem hosszabbítani?”

-          „Ezt megint csak a kereteid közül kérdezheted.”

-          „És mi van azzal, ha a választásainkkal bántunk valakit vagy ártunk valakinek akaratlanul is?”

-          „Ezt akkor is megteheted, ha nem tudsz róla.”

-          „Ettől ez még nem lesz könnyebb.”

-          „Hm. Értelek. DE ne félj. Minden az út része. A Te hibád a másik megoldása vagy ahhoz vezet. Nincs olyan, hogy mindig mindenkinek minden         t               tökéletes. Mert akkor igazából nem is lennének utak, pedig ezért születnek az emberek a földre. A járatlan utakért. Kalandorok vagytok s általatok             Mi is, a teremtés más része is, hiszen minden belőlünk jön, rajtunk keresztül áramlik és Bennünk ér Véget!”

-          „Ez nekem homályos.”

-          „Tudom. Legalább annyira, mint mikor azt mondják Neked, hogy légy önmagad, pedig néha már azt sem tudod a sok szereped között, hogy igazából             ki vagy. De azt tudnod kell, hogy a célok vezetnek előre. Azok határozzák meg a szerepeid, de Te több vagy a céljaidnál és szerepeidnél. Attól leszel             Önmagad, ha a célodon tartod a figyelmed, ha hű leszel az elhatározásaidhoz, amit a lelked megtervezett Neked.”

-          „De mi van, ha már nem emlékszem a célokra?”

-          „Már hogyne emlékeznél!”

-          „Ne hülyíts már! Csak tudom, hogy mit tudok illetve hogy mit nem!”

-          „Az érzéseid az iránytűk.”

-          „Na ne, pont az érzések? Azok annyira változékonyak!”

-          „Nem változékonyak, hanem érzékenyek a külvilágra, ettől tűnnek változékonynak, mivel minden változik. De az iránytű nem akkor jó, ha folyamatosan             északra mutat, hanem akkor, ha mozgásban közben mindig észak felé vibrál. De maga a tű… mozgékony, akár az érzések.”

-          „De Te azt mondtad, hogy hűnek kell lenni az elhatározásokhoz. Mi van ha azok vagyunk és közben az elhatározások iránti érzéseink megváltoznak?”

-          „Akkor valahol letértél az útról és nem voltál hű az igazi elhatározásodhoz. Becsaptad Magad. Megesik az ilyesmi. Ilyenkor a legfontosabb, hogy meg             tudjunk bocsátani magunknak és folytatni tudjuk az utunkat a helyes irányba.”

-          „Nem mondom, hogy ez nekem teljesen világos. Mondd, miért kell neked mindig ilyen homályosan fogalmaznod?”

-          „Ez csak az analitikus, részletező elmédnek homályos. A szíved már tudja, „érti”, látja a lényeget. Gondolkodj analógiásan. Lásd meg a fényt a             zenében. Érezd az elméd a szívedben s hagyd, hogy az érzések legyenek az iránytűid és az elméd legyen a transzformátorod, de ne a motorod.”

-          „Ez nekem túl magas vagy mag-os… de úgy látom, szereted a technikai dolgokat.” :)

-          „Azt is. :)   Mondjuk úgy, hogy értek egy kicsit az isteni szikrák megmunkálásához.” :)