A lélektársi kapcsolatokról

 

 

Új kihívás elé néztek mostanság körülöttem (is) zsinórban a párkapcsolatok és a párkapcsolat dinamikus „elemei”, a nők és a férfiak, mint individuumok…

 

 - S ím elérkeztünk megint egy igen aktuális témához, ami elég sokakat érint és érdekel, de nem igazán tud senki sem a témával mit kezdeni…és a dolog nem véletlen. Mert ez, egy merőben új, járatlan út! Épp azért is választottam témámul a blogom egy bejegyzéséhez, mert úgy tűnik annyira sok ezzel szemben a bizonytalanság, hogy ezen a ponton tényleg mindenki véleménye előrelendítheti az ezzel kapcsolatos megértést és kutakodást – nyilván csak úgy, hogy nem marad el az általam is sokat emlegetett és valóban kihagyhatatlan önreflexió! (Mert mindenki igazán csak saját magának és saját életének lehet a tudora!) -

 

E témával kapcsolatban el kell mondjam, hogy – így, első körben / először is - egy alázatos főhajtással tartozunk azok felé, akik a fenti új kihívással és e merőben új minőségi ugrás előtti harccal szembenéznek és akik elemi erőkkel hatnak ránk életútjukkal és küzdelmükkel, valamint vágyukkal a beteljesedésre…Mert nehéz vállalás ez és küzdelmük az egész emberiségért, mindenki merőben új kapcsolati mintáiért van és zajlik – folyamatosan!

Mindazok, akik ezzel a problémakörrel első „madarakként” szembenéznek, bátor harcosok. Akár tudják magukról, akár nem, olyan pionírok ők, akik machete-vel a kezükben mennek - mert nem tehetnek mást - és utat vágnak a bozótban, hogy saját tanulásukon és néha szenvedésükön keresztül ösvényt vágjanak egy új minőség felé. És megbotlanak. Megkarcolják magukat vagy még nagyobb sérüléseket szenvednek, de mennek tovább - időnként pokolba kívánva az egészet, talán még a Társat is, akihez sodorta őket az élet, akitől a megváltást várták, ami … elmaradt. Akár tudják ezt, akár nem mindez azért történik, mert a megváltás mindig bennük van és zajlik – az egyén szintjén - és nem Bennük, mint férfi-női egységben. A nehézség persze nem a Társ személyéből fakad és végképp nem az Ő hibájából történik – éppen csak általa. Szereplője a drámának, de nem egyedüli megoldója! Aki próbálja az ilyen helyzeteket kívülről, objektívan szemlélni, néha úgy gondolja, hogy a megváltás - amit egyébként néha az ember egy átlagos kapcsolattól is elvár, s akkor mit ne várna el az ember egy lélektársi kapcsolattól - csak időleg marad el. Lehet persze az is, hogy „végleg” – ővele és ott és akkor. Meg persze az is lehet, hogy csak azért kell várni türelemmel, mert a fejlődés fokait nem egy emberrel kell megélniük vagy épp pont eggyel, csak nem azzal a társsal, akire először gondoltak, hanem az az eggyel, aki épp előttük van és akivel még nem zárták le a dolgokat – vagy éppen egy következővel... Lehet, hogy a tanulás tapasztalatát be kell emeljék egy jelen lévő még nem lezárt kapcsolatba, de lehet, hogy a konklúziók, amiket levonnak az új tapasztalásokból pont arról szólnak, hogy a minőségi ugrást mással tudják csak megejteni, mert az adott – már valószínűleg egyébként is minőségi ugrásra megérett, mert máshogy meg nem menthető - kapcsolat mégsem megmenthető. Minden lehet és mindennek az ellenkezője is. :o) Ez úgy nagyjából mindenre elmondható (puding). :o)

 

A nehézség tehát, az igazi nehézség tehát mindig a megvalósulás, ahogy a puding próbája is az evés… és az ember gyakran elfeledkezik arról, hogy minden minőségi ugrásnak ára van. Például lehet a türelem az ára, lehet a sok-sok „hiba” elkövetése az ára, lehet egy elengedés és egy új kezdet az ára, amely komoly szülési fájdalmakkal is jár… de ki tudhatja ezt előre? Ugyan ki? Hát megmondom én: senki! Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy bejön-e valakinek egy új „hapsi”, akivel randizni fog… Nem tudhatjuk előre mennyire leszünk „kompatibilisek” egymással, mennyire tudunk „összelegózódni”, összecsiszolódni. Ha a szívünkre tesszük a kezünket muszáj belátnunk, hogy nincsenek garanciák! Erre sincsenek! (A manóba! :o) Pedig hogy szeretjük a garanciákat!)

 

Pedig… ilyen ez! Ugrás. Ugrás a semmibe – az ismeretlenbe!

De mint minden ugrás, egy ponton – elkerülhetetlen! Mert ha nem ugrunk, akkor löknek, és ha löknek, könnyebben végezzük a szakadékban ahelyett, hogy a túlparton ugrálnánk örömünkben, hogy micsoda szuper-über-jófejek voltunk, hogy ezt (is) – a szó szoros értelmében – megugrottuk. Ez a szakadék se fog többek minket visszafogni az utunkon…

 

 

A kapcsolatok létesítése – és ezzel gondolom most azért nem igazán mondok újat – nem a szirupos amerikai filmekből ismert „csöpögős” és „képernyőről lefolyó nyáladzásról” szól… Már bocsánat a túl képies és kicsit profán megfogalmazásért. Az érzelmileg és spirituálisan felnőtt ember jól tudja, hogy bár baromi kellemes a rózsaszín szemüvegben való ugrándozás képzete és imádnivaló, ahogy a hormonok megugrásával és egyéb más fiziológiásan is megfigyelhető folyamat során kisimulunk egy kapcsolatban, de mint mindenben, ebben sem (csak) ez a lényeg. Mert egy kapcsolat – mint igazából mindig minden – tanulás! Továbbá egy óriási, egészalakos (torzító) tükör! Minden szépséget és minden hibát megmutat! Előbb az egyiket, aztán a másikat. :o) Sőt, nem csak megmutatja azokat, de fel is nagyítja – ezzel tanít. A többi „tünet” csak arra szolgál, hogy ezt az amúgy fájdalmas szembenézési, öntanulási folyamatot valamiképpen – szerelmes ígéretekkel és túláradó érzelmekkel, ergo fájdalomcsillapítással -  elviselhetővé – s ezáltal jobban megugorható tegye! S ha ez jellemez egy „szimpla” társkapcsolatot is, akkor képzelhetjük, hogy milyen egy lélektársi kapcsolat tanulási feladata - szintje! A spirituális tanulás hétköznapi tudatszinten iszonyatos fájdalmakat tud okozni… ezért folyamatosan fenn kell tartani egy magasabb tudatossági, szellemi szintet, amiről rátekintünk önmagunkra és a helyzetünkre. Miért? Mert különben elragad a makacsságunk meg a ragaszkodásaink … példának okért a címkéinkhez. Ez ilyen, ez olyan. Ez barátság -  ez szerelem. Ő ilyen meg olyan. Ennek a helyzetnek így meg így kellene kinéznie és nem ilyennek meg ilyennek. És ez csak egy szereplő elvárása! Hol van még a másiké?! Hol van még a környezetüké!? (Hejj, de szövevényes is ez! :o) )

 

De mit jelent mindez „lélektársi” szinten… egyszóval? Hát egy szóval nem tudom, de hárommal így néz ki a válasz: Nagyobb intenzitást jelent! :o)

Mindenben. A jóban is, a rosszban is. Mert a lélektársként érzékelt személy sokkal jobban hat az emberre, mint előtte bárki! A kapcsolat nem feltétlen forróbb, de nagyobb érzelmi hullámokat kelt! Több helyről hallani, hogy először nem szexuális, hanem szellemi, lelki szinten hat. Jellemzően nem például a kettes-hármas csakrán (szexuális és napfonat) kapcsolódnak a szereplői, hanem általában rögtön feljebb: az ötösön és a hatoson vagy esetleg a hetesen (a szívcsakrán és a harmadik szem csakrán, esetleg a koronacsakrán). Legalábbis ez a „népi” megfigyelés. Nyilván az itteni sérülések - ha a feladatok nincsenek a helyükön kezelve - még jobban padlóra tudják küldeni a szereplőket, de a nagyobb kihívás nagyobb nyereséggel is járhat… Ez azért kétségkívül elvitathatatlan tény marad.

Az ilyen jellegű kapcsolatoknál nem ritka, hogy az egyén azért kezd a másikhoz mágnesesen vonzódni, mert úgy érzi, hogy mindig is ismerte egy más formában, más helyen, más időben. A nélkül ajándékozza oda a bizalmát, hogy igazán ismerné a másik felet. Mindezt nem elvakultságból teszi azonban, hanem azért, mert a valódi – egótól mentes – „énjét” ismeri. Azt a lelket, amely egóról egóra váltja szerepeit az életek körforgásán át. Itt az időtlen és végtelen lények, maguk a lelkek emlékeznek egymásra, azok ismerik fel egymást, a változatlan önvalójuk kapcsolódik! Ám mindettől függetlenül… ezek a lelkek sem mások, többek vagy jobbak, mint bárki más itt ebben a földi világban – értem ezt úgy, hogy nekik is megvan az ez életre vállalt feladatuk és az ehhez szükségképpen kialakult egójuk. Ettől eltekinteni ők sem tudnak! Ahogy a körülményektől sem, amelyek gyakran nem kis mértékben befolyásolják a kapcsolatuk kimenetelét! És itt jönnek be a fájdalmak… meg a tanulás! Mert itt sem arról szól a fáma, hogy a nagy találkozások után nagy összeborulások lesznek és minden happy meg rózsaszín hibák nélkül, nehézségek nélkül és adott esetben kudarcélmények nélkül. Minél erősebb a jelenlegi egó, annál jobban bele fog szólni a képletbe és minél jobban beletekerték már magukat ez életbeli karmikus hálójukba, annál nehezebb lesz onnan kitalálniuk! Mert hát végül is erről szól az egész! Hogy kitaláljanak a magunk teremtette nehézségekből… A lélektársak gyakran jönnek váratlanul. Néha olyan megrekedésekre figyelmeztetik, és olyan hibernációból ébresztik fel a másik felet, amelyről ő nem is tud! Időnként még elfeledettnek hitt „életprogramokat”, negligált képességeket is előcsalogatnak a másikból. Mert ez ilyen. Az ébredés pedig néha sokkos… Sokkol, mert változásra késztet és sokkol, mert nagyon, de nagyon sok egyszerre – minden: az érzelem, az információdömping, a felismerések – egyszerűen: minden túl intenzív, szokatlan, komoly, érlelő. Mint mondottam, ez egy csöppet sem könnyű vállalás – legalábbis én ezt veszem észre… de ami talán még fontosabb, hogy mindennek ellenére elkerülhetetlen! Elkerülhetetlen az egyén szintjén és elkerülhetetlen a társadalom szintjén. Nézzünk magunkba! Rengetegen vesznek el és vesztek el a semmitmondó társkapcsolatok útvesztőjében. Minderre megoldásként születnek meg ezek az újfajta, és az elején valóban fájdalmas kapcsolatok. De ha emeljük a tudatszintünket, ha képesek vagyunk a legnagyobb érzelmi viharokban is három lépést megtenni hátra és onnan szemlélni, hogy éppen mi zajlik… akkor rájöhetünk, hogy mit üzennek nekünk - valójában. Hogy miben teljesítenek ki, s hogy milyen irányba mutatnak! S akár lesz ezekből a még nem hétköznapi találkozásokból valami, amit dobozba rakhatunk (életre szóló barátság vagy szerelem vagy bármi más, amit jól fel lehet címkézni), akár nem, a végén mégis csak – minden fájdalmas megtapasztalás és tanulás mellett és/vagy annak ellenére – hálásak lehetünk mindazért, amit a találkozástól kaptunk még akkor is, ha csak időleges volt. Még akkor is, ha katapultként kilőtt minket egy teljesen más irányba, még akkor is, ha a várttól eltérően visszavezetett minket egykori haldokló kapcsolatunkba, hogy új esélyt adjunk neki.. sőt még akkor is, ha egy teljesen új élet kívánságának csíráját vetette el bennünk, amiben talán ő… nem is szerepelhet! A kaleidoszkóp csak pörög… a gyöngyszemek peregnek. És a változatok – itt is – végtelenek!

 

(És most itt megint ne menjünk bele abba a lehetőségbe, hogy egy másik dimenzióban valahol máshol lejátszódik az összes verzió, mert mi most itt, a mi egónkkal, a mi tudatszintünkön ebben a fizikai valóságban élünk és egyszerre most még csak egy életet tudunk ebből az egész cirkuszból érzékelni. :o) )

 

A végére pedig hagy mondjak még valamit.

A bejegyzés során rengeteget emlegettem a fájdalmat, mint a lélektársi kapcsolódások hozományát. Szeretném ezúton is leszögezni, hogy ezt nem azért írom, hogy bárkit is eltántorítsak egy ilyen intenzív és mély tapasztalástól! Abszolút nem! Szeretném a cikkből kiemelni, hogy a fájdalom csak a hétköznapi tudatszinten megfigyelhető, amin viszont fel lehet és fel is kell emelkedni! Ezt megtehetjük más nem annyira intenzív kapcsolódásnál is, de itt valóban intenzívebbek az érzések és feszítőbbek is, tehát igazából nincs is más „kiút” vagy választás, mint ennek az emelkedett állapotnak a megtanulása – pusztán énvédő, fájdalomelkerülő taktikánk kapcsán is! Amit intenzívebben érez az ember, az eleinte fáj.. a bőrünkön ha túlzó ingert érzünk - legyen az hideg vagy meleg vagy egy fogás akár - az egy ponton túl fáj, mindegy mi volt az eredeti „üzenete”. A fent említett kapcsolódások ezért okoznak élből fájdalmat – pont úgy, mint mikor a túlzott őszinteség is fáj. Egy idő után persze az észlelésünket át tudjuk alakítani, hiszen mindenhez hozzá lehet szokni, de ehhez is – mint mindenhez – türelem kell. Elsősorban magunkkal szemben és a helyzettel szemben, amiben találtuk magunkat!

A változásnak nem lehet útját állni és nem is szabad, mert árral szemben úszni és széllel szemben vizelni nem igazán szerencsés. :o) (Ez megint egy „népi” megfigyelés. :o) )

Ha a Társnak jönnie kell, jön is! És általában akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá, de ettől még ez érhet persze minket váratlanul. :o)

Szóval ha a „dolog” megtörténik, és érkezés várható... vagy az illető már be is futott… ne álljunk ellen, bárhonnan és bármikor is jön! Hagyjuk, hogy a helyzet, s ez az új „program” kifussa magát! Mert – mint minden – ez is a mi érdekünkben történik. A mi hasznunkat szolgálja! Ezt tartsuk szem előtt, ha esetleg félünk… a  változástól! És még egy kis biztatásnak elmondom… a fáma úgy szól, hogy a jó része is éppoly intenzív, szóval HAJRÁ! :o) Amúgy meg azt gondolom, hogy az utóbbi részéhez – a találkozás nagy öröméhez - azért könnyű lesz hozzászokni  ;o)

 

 

Mindenkinek felismerésekben gazdag, nyugis napot kívánok!